Száz szónak is egy kép a vége – 52. hét: Karácsony

Harmincvalahány évvel ezelőtt, első amerikai utamon találkoztam először „Egész Évben Karácsony” bolttal. Egy meleg koraőszi napon váratlanul ért a bevásárlóközpontban a Jingle Bells dallama, és a táncoló Mikulások és csillogó-villogó karácsonyfák látványa. Aztán, ha meg nem is szerettem, de tudomásul vettem létezésüket, és azon sem lepődtem meg, amikor – annyi más hóborthoz hasonlóan – ezek is „begyűrűztek” Magyarországra. Az üzlet nem ismer határokat.

Azt viszont csak idén tanultam meg, hogy van Kínában egy város, a Csöcsiang tartománybeli Jivu, amelyik a karácsonyi kereskedelmet elképzelhetetlen méretekben űzi. A Budapestnyi lakosságú kínai „kisváros” könnyűipari termékeiből él. Nagykereskedelmi piacán 100000 termelő kínálja portékáját, és ezek harmada karácsonyi dekorációkat árul. A világ karácsonyi díszeinek 60%-a innen származik.

Alighanem a rózsadombi idill szereplői is Jivuból indultak hosszú útjukra – talán nem végig szánkón. Én mindenestere igyekeztem a képet a kínai dekorációk ízlésvilágával otthonossá tenni számukra.

Száz szónak is egy kép a vége – 51. hét: Fagy

Lelkes olvasóim (tudom, oximoron) előtt bizonyára nem ismeretlen Eisberger és Weisberger, a két izraelita jegesmedve. Hétköznaponként a függőhintájukból nézik le a világot, most, az ünnep alkalmából leereszkedtek, és modellt ültek egy kis lélekmelegítő kortyocska reményében. Persze ők is tudják, hogy a vodka a mélyhűtőből kivéve, olajszerűen viszkózus állapotában a legfinomabb, de most beleegyeztek, hogy a fagyosabb látvány kedvéért jégkockával rontsuk el az ízhatást. Végtére is egy jegesmedve nem riadhat vissza egy kis jégtől!

Száz szónak is egy kép a vége – 50. hét: Konyhai közelkép

Családi hagyomány nálunk, hogy a konyhai sütés-főzés legalább annyira férfimunka, mint amennyire női. Apukám nemcsak az ételek, hanem a konyhai eszközök készítésében is jeleskedett (nemcsak otthon, hanem a Kereskedelmi Konyhagépgyár főmérnökeként is). Élelmiszerkémikusként tőlem sem volt idegen a konyhai vegyészkedés. Főleg a süteményekre specializáltam magam; talán a könnyebb sikerek útját keresve. Nagy örömünkre mindkét fiunknál kifejezetten közös családi program a főzés. Ők is rájöttek, hogy egy-egy fogás elkészítése néha nagyobb élvezet, mint az elfogyasztásuk.

A fénykép elkészítéséhez felhasználtam a legújabban tanult fotósszabályt: Ha látsz valami pirosat, fényképezd le!

Íme:

Száz szónak is egy kép a vége – 49. hét: Üveg

Hajdanában voltak a mustárospoharak. Azok a jó vastag, öntött üvegből készült példányok, kényelmetlenül széles peremmel. De kétségkívül költségkímélő megoldás volt, fiatal házasok számára tökéletesen megfelelt. Azután innen-onnan kerültek a háztartásba boros- és söröspohár készletek (alkalmasint „Berlin, Hauptstadt der DDR” felirattal). Végül eljutottunk oda, hogy magunk választhattunk ki ízlésünknek (és pénztárcánknak) megfelelő készleteket a Vas- és Edénybolt kínálatából. Egy spanyol étkészlet túlélő darabjai máig is jó szolgálatot tesznek a konyhánkban.

Aztán eljött a Kánaán. Na, azért az talán nem, de a fogyasztói társadalom árudömpingje mindenesetre igen. Valahogyan beleszerettünk a Villeroy & Boch márkába. Lehet, hogy a neve miatt, de alighanem azért is, mert egy szépségesen berendezett mintaboltja a közeli Rózsakert bevásárlóközpontban nyílt meg.

No, persze itt egy darab annyiba kerül, amennyit annak idején egy családi étkészletért fizettünk, de gyönyörűségesen szépek (legalábbis a mi ízlésünk szerint), és igazán élvezet belőlük enni-inni. Hogy ők is meg vannak elégedve nálunk, azt abból gyanítom, hogy hosszú évek alatt egyetlen darab sem tört el.

Eddig. (Ezt a bekezdést majd update-olom, ha a balsors úgy hozza.)

Száz szónak is egy kép a vége – 48. hét: Többszörös expozíció

A koalák és a whisky bensőséges kapcsolata már régen izgat, mondhatnám végzetesen vonz. A képen látható két cimbora hosszú ideje hűségesen őrzi a készleteimet. Időnként azért feltámad bennük a honvágy, és nem tagadják, hogy egy kicsit hiányzik nekik az otthonos, fejjel lefelé fordult világ. Jó gazdaként természetesen igyekszem a kedvükbe járni. Csak félve merem megkérdezni: vajon nekünk ki és mikor fogja helyére fordítani a fejére állított világunkat?

Száz szónak is egy kép a vége – 47. hét: Kombináció

Nem tudom, hogy a pesti gyerekek hogyan voltak ezzel (az alföldiekről nem is beszélve), de Budán minden környéken volt egy Kishalál, meg egy Nagyhalál. Télen szánkópályák voltak ezek a meredek lejtők, nyáron meg rocsóval (a skateboard-ok ősei voltak ezek a golyóscsapágy-kerekű deszkák) lehetett lebucskázni rajtuk. Mármint azoknak, akiknek volt merszük hozzá. Mi tagadás, én többnyire néhány méter után igyekeztem egy biztonságos bokor tövébe navigálni a járművemet. Fantáziámnak ez pontosan elegendő tapasztalat volt ahhoz, hogy a többit kockázatmentesen hozzáképzeljem.

A mi környékünk gyerekeinek a Kishalál a Pajzs utca melletti domboldal volt, a Nagyhalál pedig a Józsefhegyi kilátó alatt a Duna felé néző lejtő. Maga a kilátó azóta is állandóan jelen volt életemben. Ifjúkori mélázásaim, romantikus séták (vagy, hogy rímeljek: ifjúkori bénázásaim) színtere, újabban pedig megunhatatlan fotóhelyszín. Ugye senki sem csodálkozik rajta?

(A kép a „Fák” és a „Négyzetes kivágás” feladatok kombinációja)

Száz szónak is egy kép a vége – 46. hét: Madártávlat

Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban nagy problémát jelentettek volna matekból a szöveges feladatok. Szenvedélyes olvasó és számoló voltam, a kettő összekapcsolása nem jelentett különösebb kihívást. Úgy látszik, a kor ezeken a képességeimen is nyomot hagy – még szerencse, hogy az élet egyre kevésbé követeli meg ezen a területen a helytállást.

Az eheti feladat címe angolul „bird’s eye”, és a szóviccek avatott fotográfusaként azonnal elkezdtem a lehetséges fotózható madárszemeket sorra venni. Egy csirke szeme a baromfiboltban? Egy játékbagolyé? Egy tyúkszem? (Mondjuk ez angolul egy kissé értelmezhetetlen lenne.)

A beküldés előtt még egyszer ránéztem a kiírás szövegére, és rá kellett döbbennem, hogy a feladat egyértelműen az, hogy valamit függőlegesen lefelé fényképezzünk le.

Jött az újratervezés. És bevallom, egy kicsit sportszerűtlenkedtem. Tavaly készítettem egy képet a Westend „food court”-jának a galériájáról. (Csak nagyon zárójelben: a Google fordítója a „food court”-ot „étkezési bíróságnak” fordítja. :)) Szóval, ennek a szerintem egész jól sikerült képnek az újrahasznosításával abszolváltam a madártávlat témát.

Végül is: csak csipegetnek, mint a madarak, nem?

Száz szónak is egy kép a vége – 45. hét: Négyzetes kivágás

Két és fél éve kezdtem el rendszeresebben fényképezni. Korábban is fotóztam, fotóztunk Zsuzsival, de amit csináltunk, az leginkább dokumentáció volt: gyerekeink, unokáink, utazásaink megörökítése. Esetleg még illusztráció: szavakban megfogalmazható, esetenként meg is fogalmazott gondolatok, ötletek képbe öntése. Sohasem késő: 72 évesen kezdtem arra törekedni, hogy a fényképeimben ne (csak) a tartalom, hanem a látvány is érdekes legyen. Elkezdtem tanulni a fényképezés alapfokú ismereteit, és persze gyakoroltam, gyakoroltam.

Szerény eredményeimtől sem elragadtatva, sem elkeseredve nem voltam; leginkább azt szerettem volna elérni, hogy a képeimben legyen valami egyéni „hang”, bármilyen egyszerű, legalább annyi, mint az írásaimban vagy a zenélésemben. Néhány egészen kiváló fotós barátom meggyőzött, hogy engedjek belső késztetéseimnek: azt és úgy próbáljak fényképezni, amit és ahogy jól esik. Amikor pedig elmondtam, hogy a lelkem mélyén én még mindig „verbálisan” fényképezek, és a legszívesebben szóvicceket fotóznék, akkor arra bíztattak, hogy az remek, csináljam azt. Próbáljam hozzá felhasználni azokat a technikai és vizuális ismereteket, amiket tanultam, és ha az kevés, akkor tanuljak többet.

Most éppen itt tartok az úton.

A körző négyszögesítése

Száz szónak is egy kép a vége – 44. hét: Félelmetes

„Boldogult úrfikoromban” sok keserves órát szerzett számomra annak a ténynek a megemésztése, hogy vannak férfiak, akik puszta pillantásukkal elérik azt, hogy „pihegni kezdenek a női kebelek”, meg mindent, ami ezzel jár. Azt még könnyebb volt elviselni, hogy vannak ilyenek a mozivásznon – hiszen őket ezért fizetik –, fájdalmasabb volt ugyanezt elviselni közvetlen társasági köröm szerencsésebb képviselőitől.

Megpróbáltam ellesni a titkot, de mindhiába. Akit megpróbáltam legszenvedélyesebb pillantásommal ostromolni, legfeljebb azzal reagált: „Most mit bámulsz ilyen bánatos bociszemekkel?”

Biztosan így érzi magát ez a Halloween alkalmából „félelmetesre” varázsolt Blöki is. A sikoltó rémület helyett legfeljebb egy szánakozó mosolyt kaphat, és talán egy barackot a fejére. Mélységesen együtt érzek vele.

Száz szónak is egy kép a vége – 43. hét: Sziluett

A sokat emlegetett napi tízezer lépésnek az utóbbi hónapokban bizonyára a közelébe sem értem. Persze, ráfoghatom a járványra, a rossz időre, az itt-fáj-ott-fájra, akármire, de valójában a hiba nyilván bennem van. „Tohonyaság, ez a te bajod, barátom”, mondhatná nekem Füles, és alighanem igaza lenne. Pedig nem volt ez mindig így. Ifjúkoromban imádtam órák hosszat csavarogni, és már családapaként is besétáltam Nagytétényből a II. kerületbe. Fülesnél maradva: voltak kedvenc mélázóhelyeim, ahol ifjúkori álmaimat szőttem – hadd legyek egy kicsit nagyképű –, talán nem egészen eredménytelenül.

Ez a kis kilátóterasz a padocskával már jó félévszázaddal ezelőtt is itt állt a Nagybányai út kanyarulatában, az Apáthy-sziklához vezető ösvény elején. És lám, most is vannak, akik nem restellnek álmodozni. Kívánom nekik, hogy legalább annyi sikerrel tegyék, mint én tettem egykor.

(Ja, és ezzel a sétával a napi adagom felét legalább összehoztam.)