Száz szónak is egy kép a vége – 27. hét: Férfiasság

Elég korán, úgy négyéves korom körül megtanultam olvasni. Nem is maradt olyan emlékem, hogy bárki a családból mesét olvasott volna fel nekem. Az első olvasmányaim közül viszont néhány könyv nagyon mélyen belém ivódott. Egyikükről már megemlékeztem egy korábbi posztomban.

A „Babár, a csodálatos elefánt” minden porcikája izgalmakat és rejtélyeket tartogatott. Mindjárt a borítón egy furcsa felirat: Cserépfalvi. Hát ez mi lehet, ki lehet? Az író? Nem, a kiadó – világosított fel nagypapám. Elfogadtam a magyarázatot, bár sokkal világosabb nem lett. Most mondjam azt, hogy máig sem világos számomra, hogy mit csinál a kiadó? A még nagyobb baj az, hogy néha úgy tetszik, mintha számukra sem lenne az.

Egy másik talány az „Elefántok indulója” kottájához kapcsolódott. Ott volt a szöveg is: „Cromda-cromda ripalo, Pata-pata co-co-co” azután egy kis csillag. A csillag aztán megismétlődött a lap alján, majd ez állt utána: „Lábjegyzet: Kornél maga sem tudja, mi a szöveg értelme”. Itt találkoztam először a „lábjegyzet” szóval, amivel ismét csak nagypapám magyarázatáért kellett folyamodnom.

Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy szakmai pályafutásom egy jelentős szeletét Babár ihlette.

Azt, hogy az a jelenet, amikor Zephyr, a majom, torkosságában beleesik a vaníliakrémbe, milyen módon hatott életem folyására, talán most ne firtassuk.

Államférfiak három generációja.